•  
  • Letölthető űrlapok
  •  
  • Rendeletek
  •  
  • Testületi ülések
  •  
  • Üvegzseb

     

     

     

     

     







    STOP Gyurcsány
    Aláírásgyűjtés Geszten is!!!


    Önkormányzati reform: célkeresztben a közszolgáltatások minőségének javítása

    Bujdosó Sándor: a fejlesztési pénzek elosztását és ellenőrzését a régiókra kell bízni



    Az önkormányzati reform össztársadalmi, többszereplős feladvány – jelentette ki ki a Localinfónak adott interjújában Bujdosó Sándor. A Belügyminisztérium önkormányzati helyettes államtitkára szerint nem a falvak vannak gondban, hanem az ott élők, akik nem jutnak minőségi szolgáltatásokhoz. Az iskolaügyeket firtató kérdésünkre az államtitkár kifejtette: „Nem biztos, hogy azt kell tekinteni értéknek, hogy van egy épület, amin ott a tábla: iskola. Az legyen érték, hogy az iskolás korú gyermek szaktanártól tanulhasson.”


    Hónapok óta – mint megannyiszor az elmúlt évtizedekben – a kistelepülések ügyében kongatja a harangot a hazai politikai elit- illetve a polgármesterek egy része. Ők a végső bomlástól tartanak, a szaktárca viszont nem ilyen borúlátó. Az legalább elfogadható megállapítás, hogy gondban van a magyar falu?
    Nem a kistelepülések vannak gondban, hanem az ott élők. És, ha innen nézzük egy egészen más dimenziója adódik a teljes problematikának.


    Vagyis ez össztársadalmi baj, hiszen a népesség harmadáról beszélünk.
    Pontosan. S lehet, hogy meglepő: a kormány közigazgatási reformprogramja és a TÖOSZ legutóbbi, kistelepülésekkel foglalkozó konferenciáján elhangzott javaslatok teljesen egybevágnak. A kabinet korszerűsítési programja ugyanis arról szól, hogy olyan változtatásokat kell végigvinni az önkormányzati rendszerben, valamint a helyi intézményrendszerben, amely az állampolgároknak jelent előnyt.


    Hogyan?
    Úgy, hogy a közszolgáltatások minősége jelentősen javul, és jelentősen bővül a szintén minőségi kínálat. Bibó István óta – hogy csak a közeli múltat említsem – szép szó a reform, de közhellyé vált, pedig fontosságát aligha kérdőjelezi meg mértéktartó szakértő vagy politikus. Viszont sokan érzelmi, tartalmi és egzisztenciális fenntartással ízlelgetik a kifejezést; itt van például az ezeréves Szent István-i megye végjátéka.
    Nekem nem tisztem, hogy döntőbíró legyek a különböző álláspontok közötti vitában. Az biztos, hogy mivel összetett dologról van szó, többféle megközelítés érvényesülhet, és mindegyikben lehet valami megfontolásra érdemes. De egyet látni kell: a magyar önkormányzati rendszer tizenöt éves, s amikor leváltotta a tanácsrendszert, óriási lépést tett. Teljesen átalakította a szervezeti kapcsolódásokat, a helyi települési viszonyokat. Azt is látni kell, hogy a genezisnél rögtön a legfontosabb kérdéskör az autonómia, az önállóság volt, ami a jogalkotásban is előtérben állt, ezért függetlenül a településnagyságtól 3167 önkormányzat jött létre Magyarországon. Ez a rendszer kezdettől fogva azt mondja, hogy széles felelősséggel, hatáskörrel rendelkezzenek az önkormányzatok. Az is tény viszont, hogy sem akkor, sem azóta nem tudott érdemben differenciálni a jogalkotó a telepített feladatok és hatáskörök között, mégpedig abban a tekintetben, hogy egy-egy település mennyire képes egy adott feladat ellátására. Ma ugyanaz hárul a tizenhárom lakosú falura, mint egy nagylélekszámú városra. A reformról annyit, hogy az össztársadalmi, többszereplős feladvány. A megoldásban szerepe van az államnak, az önkormányzatoknak, az érdekszövetségeknek, a civil szervezeteknek. Az átalakulás lényege, hogy az nem csak állami feladat.


    Az állam mégiscsak „noszogat”, most újra a kistérségi társulások létrehozása van napirenden.
    A kormány korszerűsítési programjában azért fogalmazódott meg a többcélú kistérségi társulási rendszer meghonosítása, mert mindenki számára világos, hogy a mai viszonyok között a települések önállóan nem képesek megoldani a gondjaikat, illetve az itt élőknek ugyanolyan joga van a jó minőségű szolgáltatáshoz, mint azoknak, akiket a gólya egy nagyobb lélekszámú helyre vitt. Az látszik, hogy a közösségi szolgáltatások összefogásra épülő szervezése lehet az egyik út a kistelepüléseken élők gondjainak orvoslásában. Itt elég tág a cselekvési lehetőség; az állam és ez a kormány sem akarja megmondani, hogy melyik térségben hogyan, mit szervezzenek. Rájuk van bízva, találják meg az ideális keretet, hiszen a legjobb megoldások helyben születnek.


    Egyszerűsítsünk, államtitkár úr: mi a titka mondjuk a dél-német, osztrák vagy szlovén falvak virágzásának?
    Azontúl, hogy az említett példák szereplői gazdagabb országok, alapvetőek a különbségek, főként a feladatmegosztásban. Emellett egészen más a feladatrendszer terjedelmének megfogalmazása. Egy német polgármesternek nem kell azzal foglalkoznia, hogy mi van az iskolával, a közigazgatással, a hatósági engedélyek kiadásával, mert ezt más szervezet végzi. Az ő gondja az, hogyan lehet a települést még jobban fejleszteni, melyik telkeket és mire parcellázni. Nem is működtet apparátust. A hazai rendszer ebből a szempontból igencsak pazarló. Például akkor is feláll önálló hivatal, jegyzőség, amikor a településméret ezt egyáltalán nem indokolná. Azt hiszem, 130 lelkes az a békési településünk, ahol önálló polgármesteri hivatalt működtetnek. Ennek a fenntartása, „üzemelése” jelentős pénzösszeget visz el. Azt is meg kell értenünk, hogy az önkormányzatokban még mindig van egyfajta félelem, ami visszavezethető a tanácsrendszerre. Tartanak a közös tevékenységtől, ugyanakkor nagyon sok társulást hoznak létre. Az eddig ismert formát úgy bővítettük, hogy beemeltük a többcélúság kritériumát. Itt semmiféle háttérszándék nincs, egyszerűen a szerves térségi kapcsolatok kialakítását, a harmonikus együttműködést szeretnénk elősegíteni. Ugye azt mondja a reform is, hogy nem az a fontos, hogy egy kistérségben a feladatokra mindössze egy intézmény maradjon, hanem hogy a szolgáltatásokat közösen szervezzék. A települések, ha akarják, ha nem, egymásra vannak utalva, elég csak a szemételhelyezés vagy a vízellátás nehézségeire utalni. Az lenne a jó, ha  az egymásra utaltság közös cselekvéssé formálódna.


    A „lázadozó” polgármesterek azt is mondják: két évvel a választások előtt lehetetlen kiállni a falu elé azzal, hogy itt most többé nem lesz iskola.
    Ezt megint más oldalról kellene megközelíteni. Úgy gondolom, nem biztos, hogy azt kell tekinteni értéknek, hogy van egy épület, amin ott a tábla: iskola. Az legyen érték, hogy az iskolás korú gyermek szaktanártól tanulhasson, okíthassák informatikára, nyelvekre. Kérdés, hogy a gyermek érdekét nézzük vagy a helyi közösség azon vélekedését, miszerint a fontos az épület meg a tábla. El kell dönteni, melyik érvelésnek adunk igazat. Annak, amelyik azt szorgalmazza, hogy a kistelepülésen élők életminősége, a fiatalok jövőbeni esélyei nőjenek, vagy annak, amelyik azt mondja: fontos az önálló intézményrendszer, mert anélkül nem falu a falu.


    Annyiban talán valósak a fenntartások, hogy a közigazgatási, önkormányzati reform mellett hiánycikk a vidékfejlesztési stratégia. Így féllábú a reform.
    Ez igaz, de még az önkormányzati reformfolyamatban is csak egy a sok közül – bár kétségkívül fontos szereplő – a belügyi tárca. Minden ágazatnak van érintettsége, sőt ha őszinték akarunk lenni, be kell vallani, hogy félelmei is. A közigazgatási keret újragondolásától a vidékfejlesztésig, s nem utolsósorban a forrásoldal rendezéséig, rengeteg érdeket kell összehangolni.


    Apropó: fejlesztés, források.
    Ebben is új rendszert kell teremtenünk. Véleményem szerint a forrásokat a regionális fejlesztési tanácsokhoz kell telepíteni. A fejlesztéssel kapcsolatos szakmai célokat a központi közigazgatásnak, az adott ágazatnak kell megfogalmaznia. Viszont a pénzek elosztásáról és az ellenőrzésről a regionális fejlesztési tanácsoknak kell gondoskodniuk. Innen Budapestről igazából nem lehet megmondani, mire érdemes vagy muszáj pénzt fordítani.
     






    A szavazás szünetel











    A portál az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatásával készült.